Amint próbáltam rá utalni a tegnapi fesztiválnaplóban, Deák Endre még olyan képet sem festett az itteni régizenélésről, mint Széplaki Zoltán a magyarországiról. Nálunk még kotta-, könyv- és CD-kiadás sincs! Vagy legalábbis nagyon gyerekcipőben jár. Előadásában Deák Endre természetesen főként az erdélyi historikus zenélés kialakulásáról, meghonosodásáról mesélt (címe: "A romániai régizenélés történetéből"). Érdekes volt hallgatni, követni, hiszen ő maga is ennek a folyamatnak aktív részese volt, "ott volt a születésnél", epizódszerűen mesélt, felvillantva néhány fordulópontot, amely meghatározó volt (éppen ezért, néha nehezemre esett követni, az előadó szívesen tért el kissé, úgymond mellékesemények felé is).
Előadása elején hosszabban beszélt arról, mi is a régizene. Kihangsúlyozta, hogy az nem egy beskatulyázott zene, ahol meg van határozva, hogyan kell előadni. Sok esetben lehet így is, úgy is, ilyen vagy amolyan hangszeren, szinte már csak arra kell figyelni, hogy a hangszer magassága feleljen meg a dallamnak. Tehát a kísérletezést emelte ki ezeknek a dallamoknak a feldolgozására. Kapcsolatba hozta a régizenélést a progresszív rockzene divatjával és a népzene iránti érdeklődéssel (a valami-új létrehozásának akaratával), a Székelyudvarhelyen 1970-ben beindult és ’73-ig tartó Siculus Fesztivállal (táncdalfesztivál). Mellette említette a Babrik József (1949-1974) által, Marosvásárhelyen életre hívott Camerata Transilvanicát (’71-től maga Deák is játszott az együttesben). Az 1973-as fesztiválon az együttes is fellépett, mint régizene-együttes. Műsorukon Szabolcsi Bence által közölt magyar vonatkozású kottagyűjteményből (amihez hozzáfértek), a Kájoni-kódexból, a Vietoris-gyűjteményből vett darabok voltak - és a "Tambúr, tambúr, andandóri" szöveggel is ismert ungarescha (azért így említem, mert kottát nem áll módomban itt közölni). Ez volt az a dallam, amely elindított valamit, a fesztivál hallgatóságának slágerévé vált. A könnyűzenei fesztivál eseményei mellett említette, hogy ’60-as évek végén léteztek már régizenei együttesek, és 1970-ben Bács Lajos, a bukaresti rádió kamarazenekarának a vezetője a Marosvásárhelyi Zenei Napokra egy gambakvartettel lépett fel. Fontos esemény még az erdélyi szász kezdeményezés, hogy barokk zenét játszanak (központok: Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben). Kulcsfontosságú személyként említette Ilse L. Herbert-et, László Ferenc tanár úr feleségét, az ország egyik legjobb gambajátékosa.
Összegezve: a fejlődés igen lassú, a korabeli hangszerek beszerzése nehézkes, a tennivaló, a forráskutatás nagyon fontos lenne, a szakember is kevés. Több évtizedes a lemaradás!
A fesztivál a Református Templomban folytatódott. Este 8 órától lépett fel a tallini Hortus Musicus. Előtte közönségtalálkozót tartottak. Két dolog volt számomra fontos ezen a beszélgetésen: az együttesvezető (együttesalapító is egyben) elmondása szerint az elmúlt 37 év alatt ő mindössze 20 zenésszel muzsikált együtt (jelenleg a legkorábban bekerült tag is már 25 éve velük muzsikál, tehát egy nagyon összeszokott csapatról volt szó), a másik, hogy nem tartották fontosnak az elindulásukkor sem, hogy már működő együttesek előadásait hallgassák, példaképnek tekintsék, másolják őket: ők maguk dolgozták fel a meglévőt, magával az anyaggal "dolgoztak". Talán nem merész kijelentés, ha azt mondom: kortárs koncertet hallgattam!
Ez a kert (hortus, -i, m - kert, mulató kert, hortus musicus - a muzsika kertje) egy különleges kert! Az előadásmódjuk egészen improvizatív néha! És nem csak a középkori művekben, hanem a reneszánszokban is (a koncert folyamán a 12. századtól a 16. századig jutottak el; nem tartották magukat az elküldött sorrendhez, művekhez). Pedig, mivel a reneszánsz kotta sokkal pontosabb, sokrétűbb a lejegyzése, ezért pontosabban lehet igazodni hozzá, kevesebbet kell kitalálni, ezért kevesebb szabadság is van benne (a középkori világi zene legtöbbször egyszólamú, s így is maradt az utókorra, egyetlen dallam - vagy még annyi sem, csak egy dalszöveg). Én személy szerint jónak tartottam az előadást - bizonyos feltételekkel. Mindig felmerül a kérdés, hogy egy előadás mennyire autentikus, korhű. Abban az időben is volt könnyűzene, viszont hangzó emlék nem maradt fenn. Ezért lehet olyan sokféleképpen játszani a régi dallamokat. Amit most hallhattunk, nem tartozik az általában elfogadott értelmezések közé, ezért érezhetjük furcsának. A Hortus előadásmódja az első hangtól az utolsóig egy stílusban maradt, és, ha mellé vesszük, hogy egy nagyon összeszokott, a 37 év alatt felgyűűt repertoár, amint látható volt, már-már a vérükben van, ezért elfogadható, amit csinálnak. Ennyi gyakorlattal a hátuk mögött még az is elnézhető nekik, hogy az egyébként eredeti vagy kiváló másolatokon játszó hangszerek mellett a koncert első felében Andres Mustonen, az együttes művészeti vezetője, fiduláján, amely középkori hangszer, modern, csak a 19. században megjelent vonóval játszott, vagy, hogy a műsoruk második felében modern hegedűre váltott, a gambás pedig modern nagybőgőre.
Igazán játszottak a hangszerekkel, a hangszínekkel! Tudatos "hangszerelésnek" is felfogható: egyik középkori dalban a tenor énekes kiállt, tehát vártuk, hogy ő fog énekelni. Igen, csak ugyanazt énekelte a bariton énekes is, mélyebb hangszínnel, unisono, hátul, széken ülve (nem szem előtt), tehát nem azt hallottuk, ami első pillanatra látható volt, hanem egy kevert énekszínt. Szép volt! A billentyűs pedig, mintha nem tudna úgy játszani, hogy előtte van a kotta. Két hangszeren játszott, portatívon (kis orgona) és csembalón. A portatívnak olyan a felépítése, hogy nem nagyon lehet szembe kottát helyezni, ezért oldalt kell tenni, s ott nézni; a csembalónak viszont volt kottatartója, s mégis ugyanúgy oldalt, kifele néző pozícióban helyezte el a kottát, hogy mindenképpen el kelljen fordulnia a billentyűktől. Természetesen nagyon biztosan játszott a hangszereken, tehát nem lett volna fontos, hogy jobban nézze a kezeit; ennek inkább praktikus oka volt: mivel kifelé kellett ezáltal fordulnia, így jól láthatta, hogy mi történik körülötte, mit int az együttesvezető, ki mit csinál, anélkül, hogy felnézzen a kottából. Mindent egybevetve egy eléggé közönségbarát előadást láthattunk, önmagát tekintve a legmagasabb színvonalon!
Cs. Szabó András |
